|
Egy gyógyszerész különös megtérése
Istennel bizony nem sokat törődő gyógyszerészsegéd voltam egy kis faluban. Gazdám nem nagyon szeretett éjjel ügyeletet tartani. Ez rendszerint rám hárult.
Egyik éjjel már harmadszor keltem fel kimerülten, idegesen, ingerülten. Mikor kinyitottam az ajtót, egy copfos kis parasztlányka állt előttem recepttel a kezében. Dühömben majd hozzávágtam a kulcsot. "Ne haragudjon patikus bácsi, nagyon beteg az édesanyám." De én csak dühösen, álmosan dolgoztam tovább, és elkészítettem az orvosságot. A kislány fizetett, és "Isten fizesse meg"-et is mondott. Én eltettem a pénzt, a receptet is el akartam tenni, amikor véletlenül ismét a receptre néztem. Egy pillanat alatt átfutott az agyamban egy rettenetes felismerés: Jaj, mit tettem?! Sokszoros adagot adtam az egyik alapanyagból, ami már méreg, és az az édesanya reggelre halott lehet. Mint a bolond rohantam az ajtóhoz, ki az utcára és hangosan, kiabálva mondtam: Kislány, kislány! De nem jött vissza. Már messze járt.
Betámolyogtam a hátsó kisszobába, térdre estem, kezemet összekulcsoltam, és imádkozni kezdtem ahhoz, akihez gyermekkorom óta nem imádkoztam: "Hát áldj meg és segíts, ha tudsz, Isten, ha vagy az Égben." Valami effélét mondhattam, és azt sem tudom, hogy meddig tartott. Ha rövid volt is, ezer esztendőnek tűnt.
És ekkor megint belehasított a csöndbe a csengő. Rohantam az ajtóhoz. Megdermedten álltam, nem akartam hinni a szememnek. Megint a copfos kislány lépett be, sírástól maszatos arccal. Néztünk egymásra. Tán már meg is halt az anyja?
Akkor a kis copfos hebegve megszólalt: "Patikus bácsi, ne haragudjon rám. Részeg emberektől megijedtem, elejtettem az üveget és eltörött... de nincs több pénzem." Lelkendezve újból elkészítettem az orvosságot... megsimogattam a ki copfost. És azóta hiszek és imádkozom.
Bognár Cecil bencés egyetemi tanár jegyzete alapján
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
